A közepesen korszerű regényírók módjára ide-ode fogok ugrándozni az időben, aminek a művészi szempontok mellett az is oka, hogy hetek óta megvan a kutya, de csak most kezdtem írni a blogot, az elmúlt időben ugyanis megállás nélkül az állat után ganajoztam.

Szóval az első logikus kérdés a kérdés a klasszikus "és ezt így hogy?"

Hát úgy, hogy miközben síelni voltunk, barátunkat, vakaróalanyunkat és bébiszitterünket, Kiflit, az egyéves szálkás szőrű tacskó nőstényt elütötte egy autó a Dunakanyarban. Nagyon szökős volt szegényke, megpattant az Imola szüleinek a házából, ezúttal a barátja, Bundi, a golden retriever nélkül, és a szokásával ellentétben nem az erdő, hanem a főút felé indult el. A féreg, aki elütötte, persze meg sem állt, otthagyta megfagyni az árokban. Ha rajtam múlik, én most is utána sírnék délutánonként, de nem lehet, mert a gyerekek imádták a Kiflit, így a gyászban való kéjelgés helyett akcióba kellett lépni. A megoldás persze az lett, hogy minél hamarabb szerezzünk be egy kiskutyát. Hogy az újdonság és a törődés, ha nem is képes elfeledtetni a gyászt, de adjon elég testi-lelki feladatot nekik. Na meg nekünk.

Hát így indult az új kutya keresése. Nem eleve mudira hajtottunk, hiszen én mudit előtte csak kocsiból elsuhanva láttam nyáj mellett, illetve bringával menekültem többször előlük, kis kedvencünk ugyanis mesterfokon üldözi a tanyavilágba tévedt biciklistákat, jobban kaffant boka után, mint a műfaj nemzetközi sztárjai. De ezekről majd később.